Great Barrier Reef 3D

Íme, Ausztrália.

A kontinens északkeleti részén vagyunk,

alattunk húzódik a Nagy-korallzátony.

Csodálatos, kristálytiszta vize van, ameddig csak a szem ellát.

A felszíne alatti korallszirtek

az egész területet behálózzák,

a hatalmas képződmények a levegőből is láthatók.

Igazán szemet gyönyörködtető.

Ám fentről nem látható

a korallzátony mélyén megbúvó

életformák sokasága.

Miattuk látogatunk el a természet eme csodájához.

A Nagy-korallzátony a világ legnagyobb korallzátonya.

Queensland keleti partvidékén

2300 km hosszan nyúlik el.

A zátonyok hatalmas birodalma

mintegy 350 ezer négyzetkilométeren terül el.

Elképesztő sokféleségnek ad otthont.

2600 halfajta, 600 féle korall,

és közel 120 éves kagylók vannak lakói között.

1981 óta a Nagy-korallzátony

a UNESCO Világörökség része.

A Nagy-korallzátony veteránjával találkozunk,

akinek élete 40 éve összeforr

a korallzátonnyal: az amerikai John Rumney.

1974-Ben

érkeztem Ausztráliába,

hogy felfedezzem a Nagy-korallzátonyt.

Nem ismertem,

a National Geographicben és könyvekben olvastam róla.

Megérkeztem a partvidékre,

Cairnsből elmentem a Zöld-szigetre.

Annyi volt a turizmus.

Mindannak, ami ma látható,

6 milliárd dolláros ipar, 60 ezer dolgozó,

még híre sem volt.

Csak néhány halászhajó,

meg egyetlen komp, amivel a Zöld-szigetre jártam.

Ahogy odaértem, leugrottam a kompról, és eszméletlen szép volt.

Az élet tánca.

Egy órát a vízben töltünk,

és több állatot látunk, mint egész hátralévő életünkben.

11-12 éves koromban merültem először

pipával, ami el is döntötte a sorsomat.

Mert egy csapásra…

Általában véve szeretem az állatokat, kígyók, gyíkok, krokodilok, satöbbi,

de amint az ember vízbe merül, minden megelevenedik.

Ott voltak körülöttem teljes valójukban,

és sokkal többen, mint a természetben, az erdőben vagy a hegyekben.

Ha beugrunk egy ekkora korallzátonyba,

százféle faj több ezer példányával találkozunk.

Amint a felszín alá merülünk,

egyet kell értenünk Johnnal.

Lenyűgöző, hogy a zátony milyen színes,

eleven és sűrűn lakott.

A halak gigantikus rajokat alkotnak.

Egyrészt nagyobb csapatok együtt járják be a zátonyt,

másrészt apró, színes halak tucatjai

közel maradnak a koralljukhoz a társaikkal együtt.

Így gyorsan elrejtőzhetnek a korallok ágai közé,

ha veszély közeleg.

Természetesen a korallok önmagukban szemet gyönyörködtetőek.

A zátonyon lakó több mint 500 faj

számtalan formában és fantasztikus színekben pompázik.

Ilyen benyomások után

egyértelmű, hogy John Rumney miért is maradt Ausztráliában.

Kezdetben a halászatban dolgozott, aztán turizmusra váltott.

Közben minden alkalmat megragadott a könnyűbúvárkodásra,

és élvezte a víz alatti világ lebilincselő játékát.

Így első kézből tapasztalta meg a turizmus terjedését.

Napjainkban a turizmus 60 ezer főt alkalmaz

csak a Nagy-korallzátonyon, éves bevétele milliárdos nagyságrendű.

De Rumney idővel észrevette a zátony átalakulását.

Az évek során komoly probléma merült fel,

amely napjainkban

a biológiai sokféleséget veszélyezteti.

A korallok egyre nagyobb számban pusztulnak.

Nagy változás történt.

Amikor ideérkeztem, a korallszirtek

szinte érintetlenek voltak, tele élettel, gyarapodtak,

de aztán az évek során mindez hanyatlásnak indult,

és a legutóbbi, a 2016-os fehéredés

nagyon… rendkívül megviselt.

Akkora változást hozott, hogy globális figyelmeztetés volt,

mint a kanári a szénbányában.

Olyan fordulópont volt, amiből tudtuk,

hogy azonnal cselekednünk kell, különben elveszítjük a Nagy-korallzátonyt.

Nem úgy kell érteni, hogy eltűnik a világ összes korallja,

de visszazuhanhatunk a korall-középkorba.

Nem marad ilyen.

Nem lesznek halak, eltűnik a biodiverzitás.

Megszűnhet az élelmiszer-biztonság.

Tudatlanságból és mivel nem vesszük elég komolyan,

az óceán létezésének alapjaival játszunk,

és katasztrófa lehet a vége.

A fehéredést, amit John emleget,

nem véletlenül nevezik így.

Ami azt illeti, elég találó.

A korallzátony nagy része fehér színű mészkő.

A csontvázhoz hasonló funkciót betöltő korall-mészhéjból származik.

A korallok változatos színét

a velük szimbiózisban élő algák adják.

Kölcsönösen segítik egymást.

Oxigénnel és energiával látják el a korallokat,

de az algák nagyon érzékenyek a környezetükre.

A víz kémiájának megváltozása vagy a hőmérséklet-változás

pusztító láncreakciót indíthat el, ami elpusztítja a szimbiotikus algát

és a korallok pusztulásához vezet.

Ezért a 2016-os korallfehéredés

nagy számú alga és korall pusztulását okozta,

és nem maradt más, csak fehér mészkő.

Innen ered a jelenség neve.

Nem maradt más utána, csak kopár kősivatag.

Még ijesztőbb,

hogy tudjuk, hogy nemrég még nyüzsgő populáció lakta a területet.

Ennek fényében az elpusztult korallok

halomra rakott tetemeknek tűnnek,

mint egy ősi tömegsír.

De nem ez volt az első.

1985 és 2012 között

a 28%-os teljes korallfelület

a felénél kevesebbre zsugorodott,

méghozzá aggasztó 13,8%-ra.

További 5-10%-os csökkenés

elkerülhetetlennek tűnik az elkövetkező 10 évben

az emberi szén-dioxid-kibocsátás miatt.

Úgy vélem, hogy a Nagy-korallzátony az első jele,

az első látható példája annak, ami várható.

A korallok érzékenyek a hőmérsékletre.

A hőmérséklet határozottan emelkedik

a szén-dioxid-kibocsátás miatt.

A korallfehéredés

egyértelmű hatással van a zátony állapotára,

a korallok pusztulnak,

és a jövőben ez csak fokozódik.

Szóval zajlik a pusztulás folyamata.

Elveszítjük a biodiverzitást.

Adott területen itt élnek a legkülönfélébb fajok

a Nagy-korallzátonyon.

Ezerszer több állat él egy 100 méteres szakaszon,

mint az óceán más részein.

A sokféleség, amiről Rumney beszél, és aminek mi is tanúi vagyunk,

az teszi olyan különlegessé a Nagy-korallzátonyt.

De honnan jön ez a sokféleség?

Mindenekelőtt a koralloknak köszönhető.

A korallzátonyok legfőbb alkotói a kő- és a tűzkorallok.

Évezredek során

hatalmas képződményeket hoztak létre

és egész szigeteket is.

Többek között a Bahamákat, a Bermudát és a Maldív-szigeteket,

de egyikük sem akkora, mint a Nagy-korallzátony.

Még az emberrel is versenybe szállnak:

a világ legnagyobb összefüggő szerkezeteinek építői.

A csalánozók törzsébe tartozó korallok

állandó mészkőtermelésüknek köszönhetik ezt.

Egysejtű mikroorganizmusok

szimbiózisban élnek a korallal,

táplálják és segítik a meszesedést.

Hidrogénnel látják el a korallt,

amely a víz hőmérsékletére nagyon érzékeny.

Mindig 20 és 30 Celsius fok között kell maradnia,

ezért többnyire nyugodt, trópusi,

világos vizek lakója.

A kő- és tűzkorallok

egysejtű korallpolipok gigantikus kolóniái.

A korallpolip mindössze egyetlen centiméteres.

A szimbiotikus társai által nyújtott táplálék ellenére

étrendje főleg planktonból áll,

amit tapogatóikkal fognak meg.

A tűzkorallok szúrós sejtjei

az emberi bőrön is képesek áthatolni

és mérget fecskendeznek be.

A tünetek hasonlóak, mint a mérges szömörcénél:

a fájdalom két naptól akár két hétig is eltarthat.

A sérülés okozta hegek

gyakran egy életre nyomot hagynak.

A búvároknak vigyázniuk kell,

nehogy összetévesszék a tűzkorallt a tengeri algával.

Arra, hogy megvédjék magukat és helyüket a zátonyon,

úgynevezett védőpolipokat használnak,

amelyek nagyobbak a többinél.

Mérget fecskendeznek az ellenfél szövetébe,

és teljesen elpusztítják.

Ami a helytülő fajok közti terjedését illeti,

melyek mozgásra alig képesek,

a tűzkorallok nagyon sikeresek.

A fényért és helyért folyó harcban

hatékonyan benövik riválisaikat,

mert olyan gyorsan nőnek.

De ez nem menne

a mikroorganizmusokkal való szimbiózis nélkül,

és az ebbe nemzetségbe tartozó fajokat is kihalás fenyegeti.

A 2016-os fehéredés nem csak megrémítette John Rumney-t.

A Nagy-korallzátony csak az első jel, vagy tünet.

Mint a láz, amivel orvoshoz megyünk,

mire közlik, hogy talán rákunk van.

Mi a gyógymód?

Hagyjuk abba a dohányzást, vagy más

káros szenvedélyt és szedjünk gyógyszert.

A zátonynál a gyógymód kivonni a levegőből a szén-dioxid-felesleget.