Dominion

A lelketlennek vélt, megvetett lények torkából

A lelketlennek vélt, megvetett lények torkából -erdőn, mezőn, barlangban-

A lelketlennek vélt, megvetett lények torkából -erdőn, mezőn, barlangban- felszakad a kiáltás,

A lelketlennek vélt, megvetett lények torkából -erdőn, mezőn, barlangban- felszakad a kiáltás, az ember lelketlenségéről tanúskodva.

A film nem egyedi eseteket mutat be.

Minden felvétel – hacsak nincs másként feltüntetve – Ausztráliában készült,

de legtöbb esetben a nyugati világ gyakorlatát mutatja be.

A legtöbb ember állatbarátnak vallja magát.

Nem tárgyként tekintünk rájuk,

hanem komplex élőlényekként, amelyekkel megosztjuk a Földet,

az életünket,

az otthonunkat.

Örömük örömmel tölt el,

fájdalmukat fájdalommal éljük meg.

Intelligenciájukat és egyéniségüket elismerve

családunkba fogadjuk őket,

vagy gyönyörködünk bennük természetes környezetükben.

A gondolat, hogy szükségtelenül fájdalmat, szenvedést okozzunk nekik, sokunk számára elviselhetetlen.

Ezért, akik hozzánk hasonlóan étkeznek, ruházkodnak, vagy szórakoznak,

azon elvek követését választják, amely minimalizálja,

vagy akár teljes mértékben megszünteti a szenvedést.

A festői családi farm és a szerető gazda.

Egy humánus és fájdalommentes vég, apró fizetség melyet egy boldog életért fizetnek,

egy kölcsönös előnyökkel járó megállapodás.

Ezen narratíva szerint, a szemünk elől eltűnve

megszűnnek személyiségként létezni. Legtöbbjüket haszonállatnak,

a gyártás arctalan egységeinek tekintjük egy hatalmas rendszerben,

kivételt képezve azon törvények alól, amelyek társállatainkat védelmezik.

A szenvedésük láthatatlan, hallhatatlan.

Az értéküket csak a belőlük nyert haszon határozza meg,

melyet a saját felsőbbrendűségünkbe vetett hit racionalizál

és az elképzelés, hogy a „hatalom” és a „helyes” megegyezik.

Az elképzelés, melyet meg kell kérdőjeleznünk.

Az 1960-as években megközelítőleg 50 000 sertésfarm volt Ausztráliában.

Ma kevesebb, mint 1400,

az étkezési célra szaporított és levágott sertések száma mégis növekedett.

2015-től a teljes sertéspopuláció 60%-ának 49 farm adott helyet.

A legtöbb étkezési célra tenyésztett sertés ellető rendszerben kezdi az életét,

amely egy kis ketrec egy középső kalodával

arra tervezve, hogy a malacok táplálékot nyerjenek a kocától,

úgy, hogy az ne tudjon mozogni.

A halva született, vagy mumifikálódott malacok száma

általában almonként növekszik, ahogyan a kocák teste egyre kevésbé képes

az ipar által elvárt mennyiséget produkálni.

Az élve született malacok 10-18%-a nem éli meg az elválasztási kort,

betegségtől elpusztulnak, éhenhalnak, kiszáradnak,

vagy a szorosan bezárt anyjuk véletlenül agyonnyomja őket.

Az alom csenevész tagjai is növelik a halálos áldozatok számát,

őket az alkalmazottak ölik meg, mert nem gazdaságos megtartani őket.

Akik az első pár napot túlélik, érzéstelenítés nélkül megcsonkítják,

levágják a farkukat és a fogukat, hogy visszaszorítsák a kannibalizmust,

a fülükbe lyukat vágnak, vagy címkét lőnek, azonosítás céljából.

3-5 hetesen elválasztják őket anyjuktól.

Legtöbbjüket vágásra viszik körülbelül 5 hónappal később.

Ahogy idősödnek, elkülönített karámba kerülnek, és saját ürülékükben kell élniük.

Néhány nőstény malacot megtartanak, hogy átvegyék a kocák helyét,

gondosan kiválasztva, hogy majd ő is sok utódot tudjon létrehozni.

A legtöbb sertésfarm mesterséges megtermékenyítést használ,

mert így egy kan 30-40-szer több nőstény malacot tud megtermékenyíteni.

A dolgozók a spermát a kan disznóból manuálisan kinyerik,

majd a kocába fecskendezik egy katéterrel.

A kanokat a nőstények felizgatására használják a megtermékenyítés előtt,

de nem kerül sor a tényleges párzásra.

Amikor megtörtént a teherbe esés, a kocát az erre kijelölt helyre viszik

a 16 hetes vemhesség teljes időtartamára.

A sertés kalodák egyedülálló ketrecek, melyekben a ellető kennelhez hasonlóan

a kocák csak egy-két lépést tudnak tenni előre, vagy hátra,

és nincs helyük megfordulni.

Míg az ausztrál sertésfarmok többségéből fokozatosan kivonták már,

a disznó kalodákban továbbra is teljesen legálisan tarthatnak állatokat összezsúfolva

az ajánlott 5 napnál hosszabb ideig.

Ez hasonló az Európai Unióban létező szabályozáshoz,

amely engedélyezi, hogy a vemhesség alatt 4 héten át itt tartsák őket.

Amikor választásuk van, a disznók

az alvó- és étkezőhelyüktől messze ürítenek.

Az extrém zsúfoltság súlyos pszichológiai következményekkel jár.

Az alternatíva, a csoportos tartás

a malacok betonfalak közé zsúfolását jelenti.

A hely-, és ingerszegény környezet a malacokat agresszívvá teheti.

Amelyek a szennyvíz elvezetőbe esnek a padló rácsai közt,

ürülékben hagyják megfulladni, vagy éhenhalni.

Egy héttel az ellés előtt

ellető ketrecbe helyezik,

ahol a következő 4-6 hetüket töltik.

A mozgás hiányában a koca izmai annyira elgyengülnek,

hogy képtelenné válik arra, hogy felálljon, vagy lefeküdjön...

Az izomvesztés megelőzése érdekében naponta egyszer felállásra kényszerítik őket.

A kemény felületektől felfekvés alakul ki,

vagy bőrbetegségek és fertőzések a fizikai korlátozottságtól.

Az ismételt ellés és a rossz körülmények

részleges bénuláshoz vezethetnek,

megakadályozva az ételhez, vagy vízhez történő eljutást

és akár a ketrecben bekövetkező halálhoz vezethetnek.

A koca tehetetlenül végignézi, ahogy a malacai megbetegszenek és meghalnak,

vagy ahogyan a dolgozók megcsonkítják, és bántalmazzák, majd elviszik őket.

Két év alatt négyszer fogja átélni ezt a ciklust,

mielőtt felváltják, és vágóhídra küldik,

vagy megölik, és a telepen szemétbe dobják.

A „szabadtartásban nevelt” kifejezés csupán annyit takar, hogy a malacok kint, kis ólakban jönnek világra,

de az életük hátralévő részét ketrecekben töltik,

ugyanazon túlzsúfolt körülmények, egészségügyi és viselkedésbeli problémák közt, mint bármely disznófarmon,

térdig a saját ürülékükben.

A lehetséges 10-12 év élettartam helyett a malacokat 5-6 hónapos korukban megölik,

szállító teherautóra zsúfolják a sertésfarmon,

és gyakran hosszú távot megtéve a vágóhídra szállítják,

étel, víz, valamint az extrém hideg, vagy meleg elleni védelem nélkül.

A vágóhídon szűkös beton vagy fém karámban várakoznak,

jellemzően éjszakán át, továbbra is étel nélkül, kevés vízzel, vagy anélkül.

Reggel a vágóhídra terelik őket,

gyakran elektromos ösztökével.

A malacok elkábításának és megölésének leggyakoribb módja Ausztráliában,

melyet minden nagy sertésvágóhídon használnak és a leghumánusabb, leghatékonyabb opcióként tartják számon,

a szén-dioxid gázkamra.

A forgó ketrecek rendszerében 2-3 teljesen eszméleténél lévő malacot süllyesztenek

a magas koncentrációjú gázba,

mely először kiégeti a szemüket, orrlyukaikat, arcüregüket, torkukat és tüdejüket,

majd megfullasztja őket.

A szén-dioxid alacsonyabb koncentrációja kevesebb fájdalmat és stresszt okoz,

de sokkal tovább tart, amíg a malacok eszméletlenné válnak,

ezért nem gazdaságos.

A kocák egyenként kerülnek be a kamrába.

Méretük miatt a gáz kevésbé hatásos,

ezért páran részben eszméletüknél maradnak,

ez esetben később elektromosan is sokkolják őket.

A kamra másik oldalán kiemelve őket

a malacok torkát elvágják, és kivéreztetik őket.

Elektromos sokkolóval, melyet kisebb vágóhidakon alkalmaznak,

sokkal nagyobb a hibázás esélye.

Hibás áramerősség, a sokkoló rossz pozícionálása, a kábítás hibás időtartama,

vagy a torok nem elég gyors elvágása

a malac részleges bénulásához és mozgásképtelenségéhez vezethet,

miközben még mindig képes fájdalmat érezni,

vagy akár visszanyerheti az eszméletét kivérzés közben.

A pislogás és ritmikus légzés a tudat visszanyerésének jelei.

Egyik a másik után kerül sorra, a többiek szeme láttára.

A rögzített závárzatú pisztoly egy másik opció, melyet kisebb vágóhidak használnak.

Ez egy rudat lő az állat koponyájába,

maradandó agyi károsodást okozva,

megakadályozva a tudat visszanyerését.

Nem-penetratív pisztolyok egy kalapácsütéshez hasonló tompa erőhatást fejtenek ki.

A hatékony kábításhoz a pisztoly megfelelő pozicionálása és szöge szükséges

a fej megfelelő részén,

amely gyakran nehéz, ha a fej nincsen befogva.

Testvéreiket szemük láttára gyilkolják meg,

érzik a szagokat, és látják a vért a padlón,

ezért ellenállnak, amikor a kábítóboxba terelik őket.

A lövedékes fegyverek még ennél is kevesbé hatékonyak a nagyobb állatoknál.

„Nyugodj le te rohadék” Hozzájuk alternatívaként puskát használnak.

Ebben az esetben a pontosság még nehezebb.

Miután kivéreztek, a malacokat egy forró vízzel teli kádba dobják,

hogy a bőrüket felpuhítsák a sörték és szőrök eltávolításához.

Amelyeket nem kábítottak el, vagy öltek meg megfelelően, végül itt fulladnak meg.

A melléktermékek - bőr, csontok, paták, gyomor és zsír -

a hulladékfeldolgozó üzembe kerülnek, és massza készül belőlük,

abból pedig ételek, szappanok, síkosítók és bio üzemanyag,

vagy egyéb termékek, például zselatin.

A vaddisznókat az Ausztráliába érkező első flották hozták be

ma pedig az ország nagyjából 40 százalékát foglalják el,

főként Queensland és New South Wales területén.

„a disznó kutyázás” során a vadász agresszióra nevelt kutyákat enged szabadon, hogy

vadon élő disznókat keressenek és vadásszanak le,

tartsák őket földhöz szegezve,

amíg a vadászok kivégzik őket.

Annak ellenére, hogy a vadon élő disznók kártevőknek lettek nyilvánítva,

nem szokatlan, hogy a vadászok fiatal malacokat engednek szabadon nemzeti parkokban

hogy később visszamenjenek vadászni.

A tojó tyúkok élete a keltetőben kezdődik.

A tojásokat összegyűjtik a tyúkok alól, majd 31 napig keltetik,

a hím és nőstény csibéket futószalagon szétválogatják.

Itt Ausztrália legnagyobb keltetőjében mind genetikailag módosítottak,

hogy a hímek más színűek legyenek, mint a nőstények és így gyorsabban tudják válogatni őket.

Mivel a hím nem fog tojást tojni,

és teljesen más, mint a húsáért tenyésztett csirkék

melléktermékként vannak kezelve,

ahogy bármelyik deformált vagy gyengének tűnő nőstény.

Ők egy másik futószalagra kerülnek, mint egészséges társaik.

Az életük első napján egy gyári darálóba küldik őket.

Ez a gyakorlat nemcsak legális, de humánusnak ismeri el az RSPCA.

Kisebb keltetők széndioxid gázt használnak

vagy egyszerűen csak zsákokba fojtják a csirkéket.

Mindegyik ipari tojásfarm

- ketreces, ólban költött, szabadtartásos, bio, RSPCA pecsétes -

megöli a hím csibéket.

Ausztráliában összesen 12 milliót évente.

Az egészséges nőstények a csőrkurtító gépekhez kerülnek.

A tojók azért vannak csőrtelenítve, hogy ne tudják egymást bántani

a tojásfarmok fogságában.

Ezután a csirkéket rekeszekbe rakják és a neveldébe kerülnek,

ahol 4 hónapig maradnak, amíg el nem kezdenek tojást rakni

egy kevés hímet tartanak élve,

hogy a kiválasztott tojókkal együtt

termékeny tojásokat adjanak.

A többi tojót az ország különböző részeibe küldik.

Az ország 18 millió tyúkjának kétharmada

tojóketrecekben él.

Az épületekben akár 100 000 tojó is lehet, ketrecenként 4 és 20 között,

a tojóknak egyenként kisebb helye van, mint egy A4-es papírlap.

Nem képesek a szárnyaikat kinyújtani vagy természetes viselkedésüket megélni,

mint amilyen a porban fürdés, a kotlás vagy a csipegetés.

Több évtizednyi genetikai manipulációnak és szelektív tenyésztésnek köszönhetően