There's Something in the Water

Milyen ország Kanada?

Attól függ, honnan nézzük.

Nova Scotia, Kanada strandja.

A tartomány központjában, Halifaxben nőttem fel.

Az ember egy órát autózott bármelyik irányban,

és a festői óceánpartra ért, ahol gondtalanul telt az idő.

Nova Scotia sok szempontból azt testesíti meg,

ami sokak szerint Kanada lényege:

kellemes menedék.

Gyerekkoromban ez a kép élt bennem a tartományról.

Természetközeli, nyitott,

mindenkit befogad.

Hiszen Kanada gondoskodik a polgárairól.

- Kanadai vagy? - Mi...

Általános, kötelező betegbiztosítás.

A melegházasságot 14 éve engedélyeztük.

És a világon másodikként legalizáltuk a marihuánát.

Kannabisz, kannabisz

Csakhogy a felszínt megkaparva kiderül,

hogy a kép korántsem ilyen idillikus.

Nem akarunk vezetéket!

LE A KÖRNYEZETI RASSZIZMUSSAL

A politikusok nem tartják be az ígéretüket.

A gyarmatosító gondolkodás ma is jellemző.

OLAJVEZETÉK

A környezet megóvásának esélye pedig napról napra csökken,

mivel a nagyvállalati érdekek fontosabbak a kormánynak

az állampolgárok aggodalmánál.

Minél többször szembesültem ezzel, annál inkább úgy éreztem,

hogy meg kell szólalnom.

Van ötlete arra, hogyan lehet rávenni a nagyközönséget és a médiát,

hogy jobban odafigyeljen a globális felmelegedésre?

Annyit akarok mondani, hogy a leghátrányosabb helyzetűek,

azok, akiknek semmi közük ehhez,

ők szenvedik meg a legjobban ezt.

Kanadában is így van.

A Kanadában, a tartományomban is jellemző környezeti rasszizmusról beszélek.

Ez a dolog valóban megtörténik,

a leghátrányosabb helyzetűeket érinti,

és beszélnünk kell róla.

Helló, Ingrid.

Szia, Ingrid!

Sziasztok! Beengedlek titeket.

Köszönjük.

Dr. Ingrid Waldronnal találkozunk,

aki kulcsfontosságú könyvet írt a Nova Scotia-i környezeti rasszizmusról

Valami van a vízben címmel.

Nagyon örülök.

- Mindent köszönök. - Én is örülök.

Egyik reggel felébredtem az irodámban, és felmentem a Twitterre.

Láttam, hogy van egy új követőm, a neve „Aprócska kanadai”.

Nem „Ellen Page, a színésznő”, szóval nem foglalkoztam vele.

Aztán egy hónappal később

a Twitter-oldalam tele volt kommentekkel.

Korábban sosem volt ilyen.

Nem értettem a dolgot.

Aztán rájöttem, hogy te vagy az.

Ezzel kezdődött a közös utazásunk.

A környezeti rasszizmus

azt a problémát jelenti, hogy aránytalan mértékben vannak kitéve

az őslakos, fekete és más színes közösségek a környezeti terheknek,

a szennyezésnek és mérgezésnek.

Ugyanakkor a kormány lassú reakcióját is jelenti

a problémák megoldásánál.

Tudjuk, hogy a hely, ahol élünk,

hatással van az általános jólétünkre.

Kanadában ez az egészségre is hatással van. Tudjuk, hogy bizonyos közösségek

a lakóhelyük miatt kevésbé egészségesek.

A Nova Scotia-i afrikai gyökerűek többsége régi közösségekben él,

vidéki településeken, amelyek közül sok szemétlerakók mellett van.

Azt is tudjuk, hogy az őslakos települések közül aránytalanul sok található

veszélyes üzemek, telepek mellett.

Ha félreeső, kevesek által ismert helyen lakik valaki,

amelynek nincs érdekérvényesítő képessége, nem látható a kormány számára,

általában nem fogják meghallani a hangját.

A környezeti rasszizmust

Nova Scotia történelmének kontextusában,

Nova Scotia és Kanada gyarmatosításának kontextusában kell vizsgálnunk.

Kanada vonakodik attól,

hogy a nevén nevezze a rasszizmust.

A rasszizmus beépül a társadalmi struktúrákban,

és Kanadában erről igyekszünk nem tudomást venni.

A rasszizmus és a környezeti rasszizmus helyben fejti ki a hatását

ezeket a közösségeket vizsgálva.

A fekete és őslakos közösségeket szociális,

gazdasági és politikai szinten érinti.

Ha megnézzük azt, hogy ezeket a közösségeket méltatlannak tartják...

nem veszik emberszámba...

értéktelennek tartják,

a nem fehér közösségekről ugyanis általában így gondolkodunk,

sok szempontból logikussá válik,

hogy miért nem reagálunk úgy,

mint egy fehér közösség esetében, hiszen...

ezek a közösségek semmit sem jelentenek az egyes emberek számára.

Elidegenedünk egymástól, mert ha nem fordítunk időt

a megismerésükre, a problémáik átlátására,

a tapasztalataik, a kihívásaik,

nem kerülnek be a környezetvédelmi törvényekbe.

Ehhez meg kellene hallgatni őket,

de ez általában nem történik meg.

Ha megnézzük Nova Scotia térképét,

felvisszük a fekete és őslakos közösségek lakóhelyét,

aztán a szemétlerakók és szennyező ipartelepek helyét,

meghökkentő kapcsolatot láthatunk.

Meglátogatok néhány települést, hogy megnézzem, a szennyezés

hogy hat az emberek életére.

Az első úti célom Shelburne,

egy városka 20 percre onnan, ahol több rokonom is él.

Sokan tisztán fehér tengerparti városnak tartják,

pedig egykor a megyében élt

a legtöbb felszabadított fekete Észak-Amerikában.

A leszármazottaik ma főleg Shelburne déli részén laknak.

Csakhogy attól kezdve, hogy 250 éve letelepedtek itt,

a feketék sosem részesültek olyan bánásmódban, mint fehér polgártársaik.

Ez ma is ugyanúgy érezteti a hatását...

mint az 1940-es években létesített hulladéklerakó,

amely ma is hatással van Dél-Shelburne lakóira,

évekkel a bezárása után.

A részletekről Louise Delisle helyi aktivista mesél nekem.

Nagyon szereted a kutyákat.

Szia, szépségem!

- Nagyon szép itt. - Igen.

Igen, gyönyörű.

A családom lockeporti.

- Igen, hallottam. - Igen.

- Sok időt töltöttem... - Ismered...

- Fred Page-t? - Shelburne-ben.

- Fredet? Nem. - Nem.

- Az apám Dennis Page... - Lockeportból.

Dennis Page, Lorie Page.

- Lorie Page-t ismerem. - Igen.

Zach csinálja ezt folyton...

„Az unokatestvérem, ő is az.”

- Zach Page. - Lorie-t ismerem.

- Igen. - Igen.

- Igen. - Csodás.

A fekete lojalisták megérkezésétől kezdve

szerződéses szolgák voltunk.

Azzal az ígérettel jöttünk ide,

hogy jobb élet vár ránk, mert rabszolgák voltunk.

Sokakat csempésztek át,

mások hajóval érkeztek a kikötőbe,

és ezeknek az embereknek az utódai vagyunk.

Nagyon, de nagyon büszke vagyok arra,

hogy része vagyok ennek az erős, erős családnak,

a fekete lojalistákénak.

A '40-es évek elején elkezdtek összetartóvá válni.

Az emberek ilyenek.

A család és a hasonlók fogják össze őket.

Egymás közelébe kezdtek építkezni.

A '40-es évek második felében...

döntés született, hogy felépül a hulladéklerakó.

Minden oda került. Nem volt szétválogatás.

A környező területek szemete,

Shelburne és Shelburne környéke szemete oda került.

Oda hordták a kórház hulladékát,

vagyis valószínűleg testrészeket is.

A haditengerészeti bázis szemetét,

amiről nem tudtuk, mi van benne.

A hajógyár hulladékát, például festéket és olajat.

Vittek oda régi autókat.

Élelmiszereket az üzletekből,

állati tetemeket,

elpusztult állatokat.

Gyakorlatilag bármi és minden...

a lerakóban landolhatott.

Meg kellett szabadulni tőle, mert hatalmas hegy volt,

ezért aztán felgyújtották.

A szemét napokig égett,

és szörnyű bűzt árasztott.

És a füst

mindent befedett.

Nem lehetett kinyitni az ablakot.

Emlékszem, hogy...

valaki azt mondta, felgyújtották a szemetet.

Először a sirályok kezdtek nagyon hangosan rikoltozni.

Aztán eltűntek.

Aztán jött a fekete füstfelhő.

Aztán ott volt a korom. Ha kialudt a tűz, vagy elkezdett esni,

mindent beterített a korom.

Emlékszem, reggel elindultam iskolába,

és szerencsénk volt, ha úgy értünk be,

hogy nem volt olyan szagunk, mintha az előbb...

vegyi támadás lett volna.

Aztán beértünk az iskolába,

és a tanár azt kérdezte...

„Mosakodtatok reggel?”

Szörnyű volt.

Az ivóvizet

a település patakjaiból és kútjaiból nyertük

nemzedékek óta.

Ki tudja, mi szivárgott be a kutakba a szeméttelepről?

Ki tudja?

Ha az a kérdés...

hogyan érintette a környezeti rasszizmus a közösségünket,

azt kell mondanom...

Kivégez minket.

Nem mi raktuk oda a szemetet.

A családunk nem kérte.

Megszenvedjük a következményeket azzal,