Josh Johnson: Symphony

HA A MŰVÉSZETTEL A TERET DÍSZÍTJÜK, A ZENÉVEL PEDIG AZ IDŐT,

AKKOR A KOMÉDIÁVAL A VALÓSÁGOT.

SZIMFÓNIA

Hölgyeim és uraim!

Nagy tapsot kérek Josh Johnsonnak!

Rendben.

Köszönöm szépen. Te jó ég!

Ha nem vigyáznak, főleg férfiként,

életük utolsó 50 évét azzal töltik,

hogy az első 15-öt próbálják megfejteni.

Értik, mire gondolok? Vannak emberek,

akikkel bármi is történt gimiben, folyton az történik velük

az életük végéig.

Rögtön elmondom, hogy én mindent megteszek,

hogy a lehető legjobb ember legyek. Nem vagyok tökéletes.

Biztosan van valahol valaki a világon,

aki azt mondja rám: „Szemét alak.”

Mindenkivel így van.

Ezt egyikünk sem ússza meg.

Mindenkinek vannak ellenségei.

De mindent megteszek, hogy a lehető legjobban bánjak másokkal.

Tudják. És...

Nem csak azért, mert ezt kell tenni.

Ez büszkévé tenné anyámat, meg minden.

Így nevelt.

Egyszerűen ettől lesz jobb a világ.

De amikor próbálunk a lehető legjobbak lenni,

főleg a párkapcsolatoknál, néha megkapjuk a „rendes” címkét.

És rendesnek lenni halálos ítélet.

Nem tűnik annak, de elég nagy baj. Rendes...

Ha valakivel randizunk, és utána meghalljuk,

hogy: „Milyen volt a randi?” „Rendes fickó.”

Tudjuk, hogy ebből semmi sem lesz.

Hát, ez semmi. Azta, oké.

Mert az a helyzet, hogy rendesnek kell lenni.

A rendes nem a mérce, a rendes az alap.

Remélhetőleg...

mindenki rendes.

Ha valakire azt mondjuk, hogy rendes, miután időt töltöttünk vele,

mert ne feledjék, nem az mondták, hogy „kedves”,

sem azt, hogy „édes”, hanem, hogy „rendes”.

Szóval az olyan, mintha randiznánk valakivel,

és később meghallanánk: „Milyen volt a randi?”

„Van arca.”

Remélhetőleg.

Az az ideális.

Az nem bók, hogy: „Ott van a szeme, ahol lennie kell.”

Ezt azért hozom fel, mert amikor fiatalabb voltam,

nem mindig voltam magabiztos.

Ha visszatekintek arra az időre,

volt valaki, akit nagyon kedveltem,

és tettem egy próbát.

Kiderült, hogy nem érdeklem. Megesik.

Megtanuljuk az első leckét visszautasításból.

Az, ahogy a visszautasítást kezeljük, meghatározza majd a jellemünket,

és hogy milyen a közelünkben lenni.

Eltelt egy kis idő, és...

később olyan fiúval kezdett randizni, aki nem volt rendes.

Egyáltalán nem. Az a fiú egy barom volt.

És nem vagyok gyűlölködő. Voltak ellenségei.

Gyerekkoromtól felnőttkoromig...

semmi új sincs abban, amit mondok.

Ez már szinte közhely, hogy a lányok a barmokra buknak.

Ez az elmélet tartja magát.

Fent van a neten is.

Ez a romantikus vígjátékok alapja.

Nem is értettem, mert olyan klassz lány volt.

És együtt volt egy gáz fickóval.

Nem igazán értettem,

miért vonzódik annyi lány a gimiben,

és nő, ahogy idősebb lettem, az olyan pasikhoz, akik...

barmok. Sosem értettem...

egy héttel ezelőttig.

Utazni készültem. Késésben voltam, mert későn keltem fel.

Nem készültem elő.

Siettem, a bőröndbe dobáltam a holmimat,

és hívtam egy Ubert.

Beszállok az Uberbe, és a sofőr elképesztő,

makulátlan sofőr, minden közlekedési szabályt betart,

mindent megtesz, amit kell.

Olyasmit is megtesz, amiről nem is tudtam, hogy még létezik.

Nem elég, hogy olyan halkan szól a zene, hogy hallani az indexet,

de még ki is teszi a kezét az ablakon...

A fickó nagyon jó sofőr és rendes ember.

Megállt a sárgáknál, és elengedte a többieket.

Nagyon rendes volt, de én késésben voltam.

Próbáltam célozgatni.

Mondom: „Maga szerint oda fogunk érni?”

Ő meg: „Remélem.”

Még hangosan ki is számolta nekem.

Azt mondja: „Nos, 88 km/h-val haladunk, mert a gyorshajtás veszélyes lenne.

Ezért megyünk 88 km/h-val.

Azt mondta, 36 perc múlva ott kell lennie.

A megmaradt távolsággal számolva,

igen, úgy tűnik, tíz perccel később fog odaérni.

Sajnálom önt.”

Aztán...

hajszál híján odaértünk a reptérre,

és elértem a gépemet. Késett.

Pár nappal később szemmel láthatóan nem tanultam meg a leckét.

Újra későn keltem fel.

Ugyanakkor pakoltam be a cuccomat, és rendeltem Ubert.

Rohantam az Uberhez.

Beszállok, és ott ült egy fickó.

Odafordult, rám nézett a hátsó ülésen, és azt kérdezte:

„Készen áll?” Mondom: „Igen.”

Aztán padlógázzal kilőtt...

Ültem a kocsiban, így...

Nem vezetett biztonságosan.

Rosszfiú volt.

Bevadult. Összevissza driftelt.

Bevágott mások elé. Hallani lehetett.

Nem vezetett biztonságosan.

Nem tudom, egyszer is bekapcsolta-e az indexet.

Hallottuk magunk mögött a dudálást.

A fickó nem volt jó sofőr. Úgy vezetett, mint egy barom.

Mindenki szemében barom volt, csak az enyémben nem.

És hazudnék, ha azt mondanám, hogy...

nem gondoltam rá néha.

Néha, amikor a dugóban állunk...

álmodozva.

Pár napot Los Angelesben voltam, és aközben

ültem párszor taxiban, Uberben, nagyon rendes sofőrökkel.

Nagyon rendesekkel.

De ha engem kérdeznének bármelyikükről, azt mondanám: „Elmegy.”

Nem érte el azt a szintet. Ugye értik?

Mert a felelőtlen emberek...

rendkívül elbűvölőek, amíg nem velünk felelőtlenek.

Mert aztán újra kocsiba szálltam,

és az a sofőr sem vezetett biztonságosan, nem volt rendes.

Koccantunk is egy kicsikét.

Farolt is.

Bevertem a fejem az ablakba, meg minden.

Ültem ott, és rendes sofőrt akartam. Olyat, aki...

betartja a közlekedési szabályokat, ha értik, mire célozgatok.

Olyat, aki tudja, mit csinál.

Igaz?

Gondoltak már arra, hogy az első...

csontkovács...

csak ügyetlen gyilkos volt?

Meghúztam a hátamat. Elmentem a csontkovácshoz.

Nem is igazán tudtam, mit csinál egy csontkovács.

Csak azt, hogy hátakat gyógyít, meg ilyesmi.

Feküdtem ott, és nem tudtam, mire számítsak.

De aztán ide és ide tette a kezét.

Mondom: „Én lelépek.”

Nem tudom, mit tettem, amivel megsértettelek,

de láttam egy csomó Jason Bourne-filmet, és pontosan tudom, mi következik.

Engem nem kapsz el.

Sehová sem vihetem el a nagybátyámat...

mert fura.

Még csak nem is a szokásos furcsa nagybácsi.

Amit a nagybátyám csinál, olyat nem csinál senki.

Például, ha elviszem vacsorázni, és jó az étel,

de annyira, hogy abból az ételből még sosem evett olyan jót.

Nem tudja simán azt mondani, hogy jó. Nem tudja csak kiélvezni.

Ott van előtte a jó étel, és neki muszáj hallhatóan, hangosan...

rágerjednie az ételre.

Elvittem a nagybátyámat egy menő étterembe. Puccos étterem volt.

Mondtam, hogy öltözzön ki.

Ehhez képest a megszokott mackójában jelent meg.

„Mondtam, hogy ki kell öltözni, mit művelsz?”

Azt mondja: „Rajtam van a láncom, nem?”

Jó, leülünk, és ráklevest rendelt.

Gondolom, ez volt a legjobb rák, amit valaha levesbe főztek.

Mert az emberünk belekóstol, és ahelyett, hogy azt mondaná, finom,

ezt csinálja...

„Oké.”

„Tartalmas a kicsike.”

Elvittem a nagybátyámat grillezni.

Texasi pirítóst rendelt.

Ez lehetett a legjobb texasi pirítós, amit valaha pirítottak Texasban.

Mert amint beleharapott, egy „nyami” helyett...

beleharapott, és így tett...

„Jól van.”

„Micsoda vaskos farod van!”

Egy pillanatra eszembe jutott, hogy miattam van-e. Zavarba akar hozni?

Mert ekkor már odafordultak az emberek,

hogy tényleg az hangzott-e el, amit hallottak.

De nem bír magával.

Tudom, hogy nem bír magával, mert pizzát rendeltem.

Nála voltunk. Lazultunk. Pizzát rendeltem.

Megjön a pizza.

Odamegyek az ajtóhoz, átveszem a pizzát, borravalót adok a futárnak.

Beviszem a nappaliba. Kimegyek kezet mosni.

A jóember elkezdi nélkülem. Kinyitja a dobozt.

Jövök vissza a folyosón. Nem tudja, hogy hallótávolságon belül vagyok.

Ott van ő egyedül... magában...

fog egy szeletet, beleharap, és azt mondja...

„Ezt nem sejtettem.”

„Értem, be kell döntselek egy kicsit.”

Sehová sem vihetem el.

Néha történik valami velünk kiskorunkban,

amire nem találjuk a szavakat, nem tudjuk kifejezni, mit érzünk.

Időbe telik,

és később, visszatekintve azt gondoljuk: „Ez furcsa volt.”

Vagy történik valami, elég idősek leszünk, barátokat szerzünk,

és ők meghallgatják a sztorinkat,

elmondjuk, mi történt, és azt mondják: „Ez fura volt.”

Kiskoromban karatéztam, de nem voltam jó.