Growing Up - First Season

A felnőtté válás olyan összetett.

A felnőtté válás kiszámíthatatlan.

Felnőni esély változtatásra.

A felnőtté válás…

NE ÖLJETEK MEG MINKET!

Ez hatalom és felelősség.

Megérdemeljük a szót.

A felnőtté válás…

- Viharos. - Kínos.

- Zavarba ejtő. - Zűrös.

- Csodálatos. - Kötelező.

Megcsináltuk!

TÍZ TÖRTÉNET

A BÁTORSÁGRÓL,

HOGY ÖNMAGAD LEHESS

FELNŐTTÉ VÁLÁS

JÖJJÖN MÁSKOR IS!

- Szia! - Helló!

Mit adhatok?

- Csak egy forró csokit kérek! - Rendben.

A felnőtté válás fogyatékkal élőként nem volt éppen egyszerű.

Hagytam, hogy az emberek a feltételezéseikre hagyatkozzanak,

és nem képviseltem magam.

EMILY TESTVÉRE

- Tizenkilenc év, és még mindig együtt! - Együtt!

Együtt!

Úgy döntöttem, megosztom a történetem,

mert az általános társalgásban a fogyatékosság teljesen úgy van kezelve,

mintha a fogyatékos személyek élete tragikus lenne.

Azért jöttem, hogy elmondjam, a fogyatékosság nem tragikus.

Valójában lehet csodálatos, gyönyörű és változatos.

KULTÚRHÁZ 23.98

- Szeretlek, Emily! - Csendet!

- Köszönöm! - Szuper vagy!

Köszönöm, srácok!

Emily, kezdd, ha készen állsz!

Helló, a nevem Emily!

Bevándorló szülők első generációs gyermeke vagyok. Mindkét szülőm

mexikói, és a spanyol az anyanyelvem.

Apukám bevonult a hadseregbe,

és nagyon sokszor költöztünk, míg végül letelepedtünk

a texasi Austinban. Neuromuszkuláris rendellenességgel születtem.

Az izomsorvadás akadályoz olyan napi tevékenységekben, mint a járás,

öltözködés, étkezés. Főleg az izomerőre és az izomtónusra van hatással.

Ezek miatt sosem voltam képes járni.

Sok mindent ki kellett tapasztalni, mert nem tudtam, hogyan kell közelíteni,

egy fogyatékos gyermekhez.

EMILY ÉDESAPJA

Nem voltam tudatosan felkészülve arra a sok mindenre,

amihez alkalmazkodnunk kellett. Nem tudtuk, mire számíthatunk.

Próbálunk beletanulni abba, hogy pontosan mire van szüksége.

EMILY ÉDESANYJA

Hogy milyen terápiára és orvosokra lesz még szüksége. Emlékszem,

az egyik orvos egyszer azt mondta:

„Sajnálom, de a lányuk csak hat hónapig fog élni."

Én meg csak sírtam és sírtam. Nagyon nehéz volt.

Fiatalabb koromban az anyukám csaknem minden napi teendőmben segített.

A reggeli készülődésben, öltözésben, összevagdosni az ételemet,

zuhanyozni, fürödni, meg ilyenek.

Iskolásként láttam meg, a társadalom hogyan is kezeli a fogyatékosságot.

Úgy bántak velem, mint aki nagyon különbözik a többiektől.

Emlékszem egy esetre általános alsóból. Ugyebár, növekedésben voltam.

Kicsit magasabb lettem.

Eljött az idő, hogy új kerekesszéket kapjak,

ami kényelmesebb, jobban elférek benne.

Az új kerekesszéket az iskolában kaptam meg.

Azt mondták: „Menj vele egy próbakört, hogy lásd, hogy érzed magad

a kerekesszékben?" És láttam, ahogy minden osztálytársam áll a folyosófalnál,

és engem néz.

Amint elindultam végig a folyosón, tapsolni kezdtek.

Éljeneztek. A felnőttek meg azt mondták: „Istenem, de kedvesek!”

Úgy tűnt, ez mindenki másnak egy boldog pillanat,

és nem tudtam rájönni, én miért nem örülök neki.

Úgy össze voltam zavarodva. Az osztálytársaimmal egykorúak voltunk,

ugyanolyan kifestőt színeztünk, ugyanazokkal a társasokkal játszottunk.

Olyasmiért tapsoltak nekem, amit naponta megtettem.

Mintha a társaimat arra tanítanák, sajnáljanak, és a fogyatékos személyektől

már az is bámulatos lenne, ha szimplán végigmennek a folyosón.

Úgy éreztem, felhívták rám a figyelmet, és elidegenítettek az osztályomtól.

Abban a korban úgy éreztem, mások szemében szánalmas vagyok.

Hogy erőtlen vagyok.

Láttuk, hogy Emily valamiért szenved, de nem tudtuk, mi történik.

Már látom az ő szemével… mert elérte, hogy így lássam,

azt, hogy ők hogyan szeretnék, ha a társadalom kezelné őket.

Az iskolában mindig volt egy felnőtt gondozóm,

aki a napi feladatokban segített. Ebédelni, kivenni a cuccokat

a hátizsákomból, szünetekben mosdóba menni, ilyesmik.

Mivel nagyon a gondozókra voltam utalva, féltem,

ha szólok nekik valamiért, vagy kiakasztom őket,

akkor megvonhatják a hozzáférésemet a nekem szükséges dolgoktól.

Akkoriban semmilyen önállóságom nem volt. Mindig volt ott egy felnőtt mellettem,

és úgy éreztem, nincs meg a szabadságom, hogy felfedezzem, ki is vagyok valójában.

Így végül elkezdtem mindig jófej lenni.

Mindent megtettem, hogy a gondozóim boldogok legyenek.

Azt gondolta: „Anyu, ha szólok a gondozónak, dühös lesz rám."

Minden nap elmondtam Emilynek:

„Meg kell mondanod, hogy mit szeretnél!" Erre azt mondta: „Oké, anyu, oké."

De tudom, nagyon nehéz volt Emilynek, hogy szóljon.

Így felsőben, amikor próbálgattam, hogyan fejezzem ki, amit akarok,

emlékszem, hogy gyakoroltam, mit mondok majd a gondozónak,

és ezerszer átgondoltam minden egyes szót.

Kényelmetlennek érzem, hogy olyan kevés teret hagysz nekem. Szeretnék eltölteni

több időt egyedül, a barátaimmal. És szeretnék több

függetlenséget.

Hé, oda kell mennem!

Kihez beszéltél?

Igazából…

Mi az?

Semmi.

Oké.

Úgy éreztem, a szavak szó szerint a torkomon akadnak.

És sosem voltam képes kinyögni őket.

Folyton azt kívántam, bárcsak másvalaki lennék.

FELSŐ TAGOZAT

Arról álmodoztam, független vagyok, nincs bennem félelem,

vagyis valaki mássá szerettem volna válni, mint aki vagyok.

Álomtáblákat kezdtem készíteni.

Nagyon szerettem vizuálisan látni azt,

ahogyan a jövőben élni akartam.

KI VAGYOK ÉN?

És amikor a szobámban álmodoztam, úgy képzeltem el magam,

hogy nem fogyatékos személy vagyok. Kedvtelésből kitaláltam, elszököm,

és arról képzelődtem, ki lehetnék és mi lehetnék.

CÉLOK

Tudtunk a problémájáról, már amennyit elmondott róla.

Ez egész életében nehéz volt számára.

Meg akarjuk hagyni neki a függetlenséget, annyira,

hogy át tudja érezni.

De azért az elején kicsit aggódtunk érte.

Az is felsőben történt, hogy a közösségi média megjelent.

Elkezdtem regisztrálni az Instagramra, és minden más közösségi oldalra.

Az interneten lenni szó szerint menedéket jelentett nekem.

Ez olyan időszak volt, amikor a fiúbandák voltak a mindenek.

Nekem akkor nagyon bejött a One Direction.

Ehhez köthető az is, hogy érdekelni kezdett az írás.

Visszagondolva, ez volt a legkínosabb időszak az életemben.

„EGYÉBKÉNT, A NEVEM HARRY."

- Igen, olvastam rajongói irodalmat. - Igen.

„IGAZI SZÉPSÉG VAGY." MONDTA HARRY…

Igen, talán lehet, hogy írtam is.

GONDOLOD, BELÉM SZERET MA? - E

Az első alkalom volt, hogy írtam.

És aztán elkezdtem ezt csinálni.

És… komolyan ez volt

életem egyik legszórakoztatóbb szakasza, mert új lehetőség volt arra,

hogy valami újdonságot próbáljak ki, ahol használhatom a kreativitásomat.

Állandóan az interneten akartam lógni. Az internet

módot adott a fogyatékosság elrejtésére, és hogy egy átlagos kamasz legyek.

De miközben élveztem és szerettem ezeknek a közösségeknek a tagja lenni,

szégyelltem is magam, mert tudtam, hogy alapvetően hazudok arról,

hogy ki is vagyok. Nem szóltam semmit a fogyatékosságomról.

Magamat undorítónak

és gyűlöletesnek láttam.

Ekkor a felső tagozaton a Speciális Nevelési Igényűek Osztálya

egy külön asztalnál evett a büfében. Annyira zavarban voltam.

Nem akartam csupán „a fogyatékos gyerekek” egyike lenni.

bár én is fogyatékos vagyok.

KÖZÉPISKOLA

Emlékszem, elsőéves voltam a gimiben, és a gondozóm és egy pár másik

gondozó a Speciális Nevelési Igényűek Osztályából azt gondolta,

hogy olyan klassz lenne nekem, ha elmennénk a bálba egy másik diákkal

a Speciális Igényűek Osztályából.

Meg sem kérdeztek, akarok-e menni. Megalázottnak éreztem magam.

Elmentünk a bálba.

Flitteres, csillogó ruhába öltöztettek,

mint amilyen a legkínosabb báli ruha.

Emlékszem, hogy egy illető, önként jelentkezőként odajött.

Szuper ötletem támadt. Olyan felemelő pillanat lenne,

ha az a szexi focista fiú táncolna veled.

Ó, nem is tudom!

Jaj, ne már! Rendes srác. Megkérdezem.

Ne foglalkozz vele!

Semmi baj! Táncolhatsz a barátommal.

Tök ügyetlenül tekergőzött. Annyi minden járt a fejemben.

Leginkább az, ahogy ez a lány gondolkodott rólam.

Nyilván nem jelentettem fenyegetést. Bármely másik lányról lett volna szó,

őket nem kérték volna meg, hogy táncoljanak a pasijukkal.

A gimi alatt, azt hiszem, elértem az ingerküszöbömet,

és ebből főleg ez az este maradt emlékezetes. Annyira feldühített,

mert úgy bántak velem, szó szerint, mint egy kisállattal.

A többi kölyök a fogyatékos gyerekeket saját kis kedvencként kezelte.

Ez egyértelműen felsőbbségi komplexus volt.

Segítek a fogyatékos gyerekeken.

Tudom, nehéz elhinni, de több mindent tanítottak nekem,

mint én nekik.

Rájöttem, hogy ha már egy kicsit is figyelek rájuk,

nagyon sokat jelent számukra.

Ha fogyatékos személyt látsz, automatikusan nézel rám,

és gondolod: „Hű, milyen jó, hogy nekem nem ilyen az életem!"

Jobban magadba kellene nézni,

hogy mitől gondolod annyira tragikusnak az életem.

És hogy tényleg kevesebbnek látsz-e engem.

A nem fogyatékos személyek társadalmában,

mi a fogyatékosság medikális modelljének elmélete alá tartozunk…

A FOGYATÉKOSSÁG MEDIKÁLIS MODELLJE

…ami alapvetően azt jelenti, a fogyatékosságot olyan dolognak tekintik,