Red Sea

A Vörös-tenger.

A kelet páratlan idillje.

A csend… az erő…

és a sokszínűség világa.

A Vörös-tenger híres magas sótartalmáról,

amely szorosan hozzájárul a víz tisztaságához.

Az algák itt nem szaporodnak könnyen.

Emiatt lett ez a hatalmas korallzátony

a búvárok igazi paradicsoma.

Megtaláljuk itt a tengeri élet számos különlegességét.

Rengeteg színes halrajokat,

a népszerű bohóchalat,

a pisztrángsügéreket,

az őrködő angolnákat,

a furcsa gömbhalakat,

és persze az elegáns teknősöket.

De a legnagyobb látványosság a színkavalkádban úszó,

napfényben csillogó korallzátony.

Föld körüli pályáról is

tisztán kivehető a Vörös-tenger hosszúkás formája.

Ez egy keskeny tenger,

ami 2240 kilométer hosszú,

és 2604 méter mély.

Határos az Indiai-óceánnal,

és elválasztja egymástól Északkelet-Afrikát és az Arab-félszigetet.

A Vörös-tengerben körülbelül 200 000 köbkilométer víz van.

A vízfelszíne több, mint 438 ezer négyzetkilométer.

Az átlagos vízmélység pedig 538 méter.

Felvetődhetne a kérdés, hogy miért Vörös-tenger a neve.

Az ókortól kezdve számos magyarázat született.

Egyrészt a víz teljes szakaszán kék alga nő.

Éppen a víz felszíne alatt úsznak,

és virágzáskor vörössé változnak.

Emiatt felülnézetből

a víz vörösesnek hat.

De ezek az algák nem annyira elterjedtek.

A név egy másik magyarázata

a Vörös-tenger partján található sziklák színe lehet.

Azért ilyen színűek, mert vasoxidot tartalmaznak.

Ez okozza a sajátos árnyalatot.

A legenda szerint

a sziklákat megégette a vöröslő nap sugara.

A Vörös-tenger iráni tengerészektől is kaphatta a nevét,

akik színekkel nevezték el az iránytű négy pontját.

Dél kapta a vörös színt.

Egy földtanilag fiatal tengerről beszélünk.

Csupán 25 millió éve jött létre

az afrikai és az ázsiai tektonikai lemezek távolodásakor.

Ennek során a repedés feltöltődött,

és létrejött a Vörös-tenger.

A lemezek folyamatos mozgása miatt

a Vörös-tenger évente átlagosan 1,2 centiméterrel szélesedik.

A déli része az, ami igazán érdekes számunkra.

Ott, ahol Eritrea, Dzsibuti és Jemen határolják a tengert,

az Indiai-óceán irányába.

Van ott egy keskeny szakasz,

ahol csak 29 kilométer széles,

és 130 méter mély.

A természetes kanyarulat miatt

csak csekély vízmozgás van.

Ami magas sótartalmat okoz.

Ilyen körülmények között a planktonok és algák kevésbé terjednek,

ami már a partról is látható,

kristálytiszta vizet eredményezi.

De a felszín alatt

még szebb látvány tárul elénk.

Ahogy azt látják is.

A legelterjedtebb élőlény

egyben a legfontosabb is.

A korall.

A tűzkorallok. A zátonyépítő korallok. A kőkorallok.

Ezek a Vörös-tenger korallzátonyának fő építőkövei.

Több évezred alatt

ezek az állatok hatalmas építményeket hoznak létre.

Akár egész szigeteket is szerte a világon.

Ezek közül a legismertebbek a Bahamák, a Bermudák

és a Maldív-szigetek.

Ez azért lehetséges,

mert a csalánozók törzsébe tartozó korallok

mészkövet bocsátanak ki.

Az egysejtű páncélos ostoros, a korallokban élő mikroorganizmus,

segít a mészkő megkötésében.

Szimbiózisban élnek,

ami azt jelenti, hogy kölcsönösen gondoskodnak egymásról.

Ezek a korallok érzékenyek a víz hőmérsékletére.

Fontos, hogy a hőmérséklet mindig 20 és 29 Celsius-fok között maradjon.

Emiatt leginkább sekély, trópusi, átlátszó vízben élnek.

A kő- és tűzkorallok

valójában hatalmas polipkolóniák.

Minden polip néhány milliméter és egy centiméter közötti méretű.

A szimbiózison keresztüli táplálkozás mellett

a korallok leginkább planktonokkal táplálkoznak,

amiket a csápjaikkal ejtenek el.

A tűzkorallok a szúrós sejtjeikről kapták a nevüket,

amellyel még az emberek bőrén is képesek áthatolni,

hogy fájdalmas mérgüket bejuttassák.

Hasonló érzést eredményez, mint a csalán érintése.

De a fájdalom akár két napig vagy egy hétig is megmarad.

A sérülés életünk végéig látható hegeket is hagyhat.

Ezért nagyon fontos, hogy a búvárok figyelmesek

és óvatosak legyenek, hogy ne kövessék el a gyakori hibát,

hogy összekeverik a hínárral.

Az úgynevezett helytülő állatok között

a tűzkorallok viszonylag eredményesek.

A fényért és élőhelyért való harcban

a tűzkorallok sikeresen legyőzik riválisaikat.

Rendelkeznek úgynevezett védő polipokkal is,

amik valamelyest nagyobbak a hagyományos polipoknál,

és az ő dolguk az élőhelyért való küzdelem.

A csápjaikkal megcsípik ellenfeleik szövetét,

és mérgükkel megölik azt.

De a halakat, amiket most látunk,

ez egyáltalán nem rémíti meg.

Az Anthias egy páratlan sügérfaj.

Velük éppen más a helyzet.

Ezres halrajokban élnek,

és a korallok komplex formáját kihasználva

rejtőznek el a ragadozók elől.

Rendkívül érdekes, hogy szinte csak nőstények.

Általában csupán minden ötvenedik egyed hímnemű.

Először minden hal nőstény,

és csak később alakulnak át hímmé.

Ez leginkább akkor történik, ha elpusztul egy hím egyed.

Ilyenkor a raj legerősebb nősténye

néhány nap alatt hímmé alakul,

hogy átvegye az elpusztult hím helyét.

A korallzátony egy másik lakója a bőr- vagy szarukorall.

Habár a tűz- és kőkorall rokona,

teljesen más a felépítése.

Stabilitását a belső víznyomásnak köszönheti.

Ágait nem borítják polipok.

Azok csak az ágak vagy karok végén helyezkednek el.

A bőrkorallok általában barna, sárga vagy zöld színben pompáznak.

Azonban, ha a sekélyesben él,

ragyogó vörös, narancs vagy lila színűek.

Leginkább a korallzátonyok szélén helyezkednek el, lelógva arról,

vagy a barlangok mennyezetéről.

A korallok nagyon fontosak a halak életében.

A kisebbeknek menedéket biztosítanak.

Ezért van, hogy a közelükben mindig hemzsegnek a halak.

Ha feltűnik az ellenség,

azonnal el tudnak rejtőzni a korallok ágas-bogas szerkezetében.

Így szinte elérhetetlenek a nagy ragadozók számára.

Ilyen esetekben a korallok azon képessége,

hogy mérget bocsátanak ki, nagy előny.

Habár a menekülő halaknak

figyelniük kell, nehogy hozzáérjenek a védekező polipokhoz,

mert így ők maguk válnak az áldozattá.

A természetes határok

és a környezet miatt,

ami sajátos módon hat az állatokra,

sok olyan évmilliók alatt kifejlődött faj él a Vörös-tengerben,

ami sehol máshol a világon.

Az egyik ilyen a népszerű bohóchal.

Itt ezt a fajtát tengerirózsa-halnak is nevezik.

Algákkal és planktonokkal táplálkozik,

és meglehetősen kis méretű.

Maximum 15 centiméteres.

A bohóchalak úgynevezett szimbiózisban élnek a tengerirózsákkal.

Ahogy már korábban a korallok esetében említettük,

ez az jelenti, hogy két faj kölcsönhatásban él egymással.

Meglepő, de a bohóchal képes a tengerirózsa közelében élni,

habár annak tapogatói mérgezőek.

De miért nem árt a bohóchalaknak?

Nagyon egyszerű.

A testfelületükön nyálkaréteg van,

ami megóvja őket a halálos méregtől.

A halak megvédik a tengerirózsát azzal,

hogy elkergetik az olyan ragadozókat, mint például a pillangóhal.

Cserébe a tengerirózsa menedéket nyújt nekik a ragadozók elől.

Egyes ragadozóknak, mint a fistulária elég mókás a kinézetük.

Néhányuk hossza meghaladja az egy métert is.

Ezek a lesből támadó ragadozók szinte észrevétlenül sodródnak,

hogy aztán hirtelen lecsapjanak.

Ezért sokszor,

ha meglátnak egy búvárt, rögtön sarkon fordulnak.

Folytassuk kalandos utunkat a víz felszíne alatt,

hogy további színpompás halakat keressünk a korallzátonynál.

Ez az egyed egy királyi angyalhal.

Kicsivel nagyobbra nőnek, mint a bohóchalak.

Akár a 60 centimétert is elérik.

A sárga pillangóhal

a korallzátony egyik legszembetűnőbb halfaja.

Színükben és mintázatukban eltérhetnek fajtársaiktól

és a többi pillangóhaltól.

A legtöbbjük párban él,

vagy kisebb csoportokban.

A Vörös-tenger lakói közül az egyik leghétköznapibb faj

a gömbölyű denevérhal.

Teste lapos és magas.

A kifejlett példányok alakja inkább diszkoszforma.

Mintázatának egyediségét

a függőleges barna csíkok adják.

Ennek a kontrasztnak köszönhető,

hogy sok ragadozó számára nehezen felismerhetővé válnak,

és a tengerben sodródó hínárnak vagy leveleknek nézik őket.

Az idősebb halak szürkésebbek és ezüstösebbek,

így még kevésbé vonzzák a tekintetet.

Egyszerű külsejük ellenére

a gömbölyű denevérhalak mozgékony és kíváncsi lények.